A hamburgi kaszárnya

Az olvasó, amióta kinyitotta, vagy kitekergette az első papírköteget, rögtön feltett magának a kérdést: hogyan jön létre mindez. Vagyis, egyszerűbben fogalmazva, hogyan ír az író?
Nos, erre nincs általános recept. Én most csak arról beszélhetek, hogy ez a regény hogyan született.
Mindenekelőtt, büntetőjogi felelősségem teljes tudatában, ki kell jelentenem, hogy ennek az írásnak minden egyes szereplője valós – tehát nem kitalált személy.
Csak közben megölték, vagy ő maga ölt meg másokat.
Talán éppen három, vagy több személyből van összegyúrva, vagy még meg se született. A történet maga is megtörtént események, álmok, lehetőségek sorozata – tehát semmiképpen sem csak szöveg.
De a legigazabb mindebben az a belső szomorúság, az a keserű kényszerítő erő, amit az ember akkor érez, amikor egy, a szépszülőktől örökölt teáscsésze összetört darabjait tartja a kezében, vagy amikor egy visszavonhatatlanul őszülő erdőben bolyong, avagy amikor egy olyan halottat lát, akinek még nem kellene ott a hideg földön feküdnie. Ilyenkor írni kell – s ez az aktus már majdnem rokon a szeretettel.