Szalag Kemény Heni koszorújára



Urbán Gyula:

A „LIZSÉ” VISSZAVONHATATLAN HALÁLA.
Szalag Kemény Heni koszorújára

Én úgy gondolom, hogy a „lizsé”, csúnyább nevén: a Népliget, ma is megér egy misét.

És éppen most, ezekben a gyászos órákban.

Ó Istenem!
Ezt a valahai intézményt messzire elkerülő
urakról, nagyságos asszonyokról, kisasszonyokról, méltóságosokról, kegyelmesekről, szóval a mindenkori felül-valókról, annyi mindent összeírtak, összezenéltek, összefestettek
– de a cselédek, szabadságos bakák, becsületes mesteremberek, szóval a kétkéziek, pedig majdnem mindig mindenből kimaradtak.

És főleg a városi népség!
Falun, akárhogy is nézzük, azért megszülettek a népdalok; a vadrózsák hangos rokonai – de a város egyszerű szülöttei: a korai iparosodás gyermekei, a mogorva csendbiztosok, a mindenféle mesterségek űzői, a cselédek, az utca leányai megénekeletlenül maradtak.
Beszélni, néha-néha beszéltek róluk. Gondoljunk csak a Kosztolányi Édes Annájára, vagy a Liliom bakamennyországára – de ők maguk e honban saját hangon nem tudtak megszólalni. Nem tudták elsírni, elnevetni az életüket.
Nem volt rá se készségük, se lehetőségük.
Ezért többszörös ünnep volt egy olyan emberke születése, akinek elődei egy olyan társadalmi réteg képviselői, és szószólói voltak, amelyről annyi, de annyi szó esett a parlamentben.
(Különösen választások előtt.)
Arról az embertömegről van itt most szó, akiknek a nevében kormányoztak – de őket, magukat még a parlament lépcsőihez se engedték a bent szivarozgató uraságok.

És akkor egyszer csak szót kért egy hangoskodó, okos kis figura, aki hablatyolva felülírta a taláros testületek még nála is érthetetlenebb okfejtéseit, törvényeit – és a maga módján, ítéletet hirdetett.
A módszerei zseniálisak voltak. Akit pellengérre állított, az inkább letagadta a sértést, mint hogy bíróságokra szaladgált volna. Nem lett volna comme il faut bizonygatni, hogy engem itt kérem palacsintasütővel elpüföltek, vagy, Uram-bocsá’, fenékbe rúgtak.
Egy új folklór – a városi! – és egy új út – úgy látszik, mégis csak van harmadik! – kitaposóinak örökösétől kell most búcsúznunk KEMÉNY HENRIK személyében.

Egy vér nélküli, de koránt sem bársonyos, a Vitéz László születése óta folyó forradalom commandantéje élt közöttünk, egy pozitív, békés anarchista, egy robbantgatás nélküli, szelíd, ám féktelen terrorista, akinek fegyvere a szófacsarás, farba-rúgás, rekeszizmok halálra-dolgoztatása volt – szóval mid az, amit a mai menedzser-képző iskolákban nem tanítanak.

KEMÉNY HENRIK országában sohase lesz szükség rendszerváltásra; mert az az ország, megalapítása óta, a besúgók, ügyeskedők, és extraprofithajhászok ellen való törvényeken alapszik, akár a mesei birodalmak, vagy maga az Evangélium.
Tele van szeretettel, és naiv hittel, noha csak úgy hemzsegnek benne a mindenféle ördögök.
És sehol egy fia angyal!
Nem baj!
Már csak azért sem, mert ha ezt a töménytelen veres, meg fekete ördögöt látom ágálni a legendás, kopott paravánon, eszembe jut a költő két sora, mely a most örökre elment Kemény Henrik egész pályájának rajzolata is lehetne:

„MIVELHOGY AZ ÉLET TITOKZATOS, NAGY ÚR,
AHOL ÖRDÖG TÜZEL, OTT ANGYAL IS LAPUL.”